A központi gondolat
A vízszintes vízvonal először választóvonalként jelenik meg: fent és lent, test és kép, bizonyosság és lehetőség között.
A tükröződés összetettebbé teszi ezt a határt. A túloldali alak ismerős, mégis más gravitációban mozog, és arra készteti a táncost, hogy újra ránézzen önmagára.
A cseppek összegyűlnek, szétválnak és újraformálódnak anélkül, hogy elveszítenék természetüket. Finom metaforái annak az identitásnak, amely alakot válthat, mégis folytonos marad.
A szóló újabb élő előadó nélkül válik duettté. A digitális hasonmás az emlékezetet, a lehetőséget és az élmény közvetlenül el nem érhető részeit őrzi.
A darab nem törli el a határt, hanem átjárhatóvá teszi. A kapcsolat akkor kezdődik, amikor a különbséget elismerjük, nem pedig azonossá kényszerítjük.
