A központi gondolat
A Végtelen látás nem végtelen effektet akar felhalmozni, hanem fellazítja a megszokott érzékelés határait. Egy betű tárggyá, egy kocka partnerré válhat.
Az illúzió a közönséggel kötött csendes megállapodásból születik. Tudjuk, hogy a tárgynak nincs valós súlya, a táncos időzítése mégis ideiglenesen igaznak érezteti azt.
A hétköznapi jelek kiszabadulnak megszokott szerepükből. A tipográfia már nem puszta információ, a geometria nem puszta szerkezet: mindkettő előadói anyaggá válik.
A valós test korlátai teszik hitelessé a virtuális teret. Mivel a kéznek pontosan kell nyúlnia, megállnia és hordoznia, a képernyő szabadabbnak, nem pedig kevésbé valósnak tűnik.
A darab végül arra kéri a nézőt, maradjon kíváncsi. A látás akkor válik „végtelenné”, amikor késleltetjük a kézenfekvő választ, és újra megnézzük, mivé válhat egy kép.