A központi gondolat
A képzelet évszázada arra hívja a nézőt, hogy a jövőt ne kész világként várja, hanem kísérletezéssel és kölcsönös inspirációval közösen hozza létre. A derengés az első kíváncsiságot jelképezi; a formát öltő fény az ötlet valóra válását; a kitáguló, színes tér pedig reményt ad arra, ami előttünk áll. A technológia láthatóvá teszi a képzeletet, de az emberi érzés, cselekvés és alkotókedv viszi előre.
A képzelet évszázada az ember és a fény találkozásán keresztül beszél az alkotásról. A sötétben felvillanó derengések, a gyülekező részecskék és a lebegő gömbök még formát kereső ötleteket idéznek. A táncosok nyújtózással, fordulattal, kitartott pózokkal reagálnak a képekre. Minden mozdulattal útvonalak, körvonalak és élet jelenik meg az üres térben. A varázs nem csupán abban rejlik, amit a képernyő mutat, hanem abban az érzésben is, hogy egy gondolat éppen a szemünk előtt ébred fel.
Az erőteljesebb részekben a táncosokat körülölelő fénysugarak, forgó gömbök és felnagyított digitális alakok visszhangozzák az előadókat. A valós testnek határai vannak; a kép képes megnyúlni, széthullani, újra összeállni és emberi léptéken túlra nőni. Egymás mellett az ismeretlen felfedezésének feszültségét teremtik meg. Az ember nem egyszerűen szemléli a technológiát: közelít hozzá, megpróbálja megérteni, majd irányt ad neki. Ettől kap a technológia emberi melegséget.
A könnyedebb szakaszokban fehér ruhák és lágy testvonalak találkoznak kékesfehér fénnyel. Fénykoszorúk, szétszóródó szikrák és lebegő formák az erő felszabadítását finomabb érzékeléssé alakítják. Az alkotás nem mindig látványos áttöréssel kezdődik. Elindíthatja egy pillantás, egy bizonytalan gesztus vagy egy ki nem mondott gondolat is. Az erő és a lágyság egyensúlya idegenné, mégis emberivé teszi az elképzelt jövőt.
Digitális körvonalak, fénylő feliratok és színes fényszalagok fordítják le az elvont gondolatokat kommunikációvá és kapcsolattá. Ahogy egyre több táncos lép be, a vizuális fókusz testek között vándorol, válaszol és továbbterjed, ahelyett hogy egyetlen előadónál maradna. Minden mozdulat új kezdőpont, a közös ritmus pedig összekapcsolja őket. A színpad így az együtt alkotás lehetőségét nyitja meg: egy ember ihletétől egy egész csoport együttműködéséig.
