A központi gondolat
A szinte fekete nyitány ébredésként, nem dekoratív belépőként ad súlyt az első sziromnak.
A vízujjak meghosszabbítják a táncos mozdulatát, a digitális fény pedig ott folytatja a vonalat, ahol a fizikai test már nem érheti el.
A szirmok szétszórt nyomokból gyűrűkké és mezőkké alakulnak, a növekedést fokozatos felhalmozódásként, nem hirtelen látványosságként rögzítve.
A táncost hol körülveszik, hol újra felfedik a képek, ritmust teremtve sebezhetőség és magabiztosság, visszafogottság és teljesség között.
A végső virágzás erőként értelmezi újra a lágyságot. A kecsesség itt nem passzivitás, hanem az a rugalmas képesség, hogy a tapasztalatok után is tovább nyíljunk.